Egy mese, ami elmeséli hogyan "működik" a mese ;)
Sok eltelt, egy kevés van még
(Kb. így hat a meseterápia is...)
Gudzsaráti népmese
Egyszer történt lndiában, Gudzsarát királyságban, hogy a fővárosba egy zenés, táncos, énekes társulat érkezett. Az egyik táncosnő messze földön híres volt szépségéről és tehetségéről. Gudzsarát királya üzent a táncmesternek, hogy ő maga, és a családja is látni kívánja az előadást. A hírre, az egész társulat nagyon izgatott lett: a király megtiszteli jelenlétével az estét! Lázasan folytak az előkészületek. Aztán eljött a nap, és este meg is érkezett a hatalmas táncsátorba a király, és a királynő, majd elfoglalták a helyüket. Hatalmas tömeg verődött össze, a közönség majd’ kinyomta a táncsátor oldalát.
Ült a nézők közt, egy vándor remete. Az emberek összesúgtak mögötte, és mosolyogtak rajta: mi keresnivalója lehet egy táncesten, egy vándor remetének?
Elkezdődött az előadás. A híres és szépséges táncosnőnek annyit kellett táncolnia, hogy a végére már alig bírta, teljesen kifulladt. A táncmester a függöny mögül bíztatta. Még egy tudós, költői nyelven írott versecskét is elszavalt neki, hogy új erőre kapjon:
Sok eltelt, egy kevés van még,
tarts ki, s a dolgodat szépen tedd!
Ne add fel, szedd össze erőd:
fényes jövő áll előtted!
E lelkesítő versecskétől a táncosnőt mintha kicserélték volna, frissen mosolyogva folytatta gyönyörű táncát. Csak úgy repült a színpadon! Óriási sikert aratott, elnyerte a király és a királynő tetszését is. A közönség pedig állva, lelkes tapssal ünnepelte.
A táncmester fogta az adománygyűjtő tálat, és körbe járt. Az emberek beledobtak annyi pénzt, amennyit jónak láttak. De akkor furcsa dolog történt.
A nézők közt ült egy kereskedő a fiával együtt. A fiú előkapott egy kést az övéből, hirtelen lenyisszantott egy fürtöt az apja hajából, és azt dobta a tálba. Ahogy meglátta ezt a kereskedő, felpattant, és boldog mosollyal öröm táncba kezdett. A táncmester, sehogyan sem értette a dolgot. De hordta tovább körbe-körbe a tálat. Ahogy odaért a vándor remetéhez, az leakasztotta a rózsafűzért a nyakából, és azt adta oda adományként. Aztán a fiatal királyfihoz ért: drágakövekkel kirakott arany fülbevalóját nyújtotta át neki.
Mikor a király következett, kíváncsian kérdezte a táncmestert:
- Ki fia – borja ad hajtincset adományként?
A táncmester rámutatott a kereskedő fiára. Odahívatták a fiút.
- Miféle furcsaság ez, hogy egy hajtincset adsz adományként? – kérdezte a király.
A fiú válaszolt:
- Királyom! Én tanulatlan vagyok, írni-olvasni sem tudok. Jóllehet apám gazdag ember, még sem taníttatott. Mikor a táncmester egy tudós verssel bíztatta táncosnőt, abból bizony egy szót sem értettem: nem olvastam én soha életemben verset. nagyon felmérgesedtem, és dühömben lenyisszantottam apám egyik hajfürtjét.
- De hát, felség! A fiú apja örömtáncot járt! – kiáltott fel értetlenül a táncmester.
Odahozták a kereskedőt, aki így válaszolt a király kérdésére:
- Bevallom, és szánom – bánom a bűnömet: nem taníttattam a fiamat, buta maradt, mint a tök. De elvághatta volna a torkomat is azzal a késsel! Megúsztam: ezért jártam örömtáncot.
- Ó értjük már! – kiáltott fel a király és a királynő. – De ki adta a rózsafűzért ajándékba?
Előállt a vándor remete.
- Le vagyok kötelezve a táncmesternek – kezdte. – Azt mondta a versben a táncosnőnek, hogy „egy kevés van még”, meg „fényes jövő áll előtted”. Úgy éreztem nem is neki, hanem nekem mondja. Gyerekkorom óta lemondásban, szegénységben élem a vándor remeték életét. Van még egy kevés az életemből. megtapasztaltam a lemondás világát, miért ne tapasztalhatnám meg az örömök világát is? Hátha viszem még valamire! A rózsafűzérre nincs már szükségem, ezért adtam adományként.
- Ó értjük már! – kiáltott fel, a király és a királynő. – De az arany fülbevaló, mintha a fiamé lenne, a királyfié. Hát ő is köztünk van?
- Igen felséges apám! Itt vagyok! – ugrott oda a királyfi. – Itt ültem mögötted egy kevéssel. Azért adtam oda a drágaköves fülbevalómat, mert én is nagyon hálás vagyok a táncmesternek a versért. nekem is felnyitotta a szemem.
– Neked is felnyitotta a szemed? – kérdezte a király csodálkozva. – Miért be volt csukva?
- Igen, be volt csukva hosszú időn át – felelte a királyfi könnyes szemmel.
A király és a királynő döbbenten figyelte, ahogy a királyfi a lábuk elé borul. A halk szipogás, keserves zokogássá a vált. A sátorban néma csend lett, csak a királyfi hangos sírása hallatszott. A táncmester már semmit sem értett. Aztán a királyfi összeszedte magát, felpillantott a királyra:
- Atyám, bocsáss meg nekem! Összeesküvést szerveztem ellened, meg akartalak gyilkolni.
- Mit beszélsz kisfiam? – dadogta a királynő.
- Az igazat, anyám – válaszolta a királyfi a királynőre függesztett tekintettel. – Hosszú ideje azért imádkozom, bárcsak meghalna apám, és én ülhetnék végre a trónra. Az istenek nem hallgatták meg a kérésemet. A végén elhatároztam, hogy a kezembe veszem az ügyet, és magam végzek a királlyal. De amikor a táncmester azt mondta a táncosnőnek, hogy „tarts ki s dolgodat szépen tedd!” meg „sok eltelt, egy kevés van még”, úgy éreztem, egyenesen hozzám szól. Ha ennyi időt tudtam várni a trónra, egy keveset még igazán tudok várni! Úgyis az enyém lesz egyszer. Miért követnék el ilyen meggondolatlanságot? A táncmester verse megmentett az apagyilkosság rettenetes bűnétől!
A király és a királynő a táncmester csodatevő versén ámuldoztak. A király a fele királyságát akarta adni a táncmesternek, de az így szólt:
- Felséges királyom, nem vagyok én erre méltó. Nem a bölcsességem eredménye ez a vers, csak a dolgok furcsa összjátéka okozta a csodákat.
A király és a királynő ezen aztán még jobban elcsodálkoztak. A király hatalmas évjáradékot adatott a tánccsoportnak, amiből messze földön híres előadásokat rendeztek, hosszú – hosszú éveken át.