Az éneklő zsák

Volt egyszer, hol nem volt, egy szépséges, ám kissé feledékeny leány, akinek a szülei egy aranygyűrűt ajándékoztak a születésnapjára.
Egy nap a kislány elindult vízért a folyóra. Mielőtt megmerítette volna a korsót, levette a gyűrűjét, hogy el ne vigye az ár, mert egy kicsit bő volt az ujjára. Egy kőre tette, de ottfelejtette, és egész addig nem is vette észre, míg haza nem ért.
- Jaj, a gyűrűm! – kiáltott fel.

Futva indult vissza a folyóhoz a gyűrűért, de mire odaért, az már nem volt sehol. Majdnem sírva fakadt, amikor észrevette, hogy egy ember ül a hídnál.
- Uram! Uram, nem látott itt valahol egy gyűrűt? Akkor veszítettem el, amikor vízért jöttem…
- Ó, a tiéd volna? A kövön találtam, és beletettem ebbe a zsákba, ni – felelte az ember.- Ha kell, vedd ki!
A kislány nem gyanakodott. Bemászott a zsákba, hogy drága gyűrűjét megkeresse, de mire észbe kapott, az ember már össze is fogta a zsák száját, a hátára kapta, és uzsgyi, eliramodott.
- Kérlek, kérlek, engedj ki!
- Egy szót se erről, szépségem! Hála neked, rengeteg pénzt fogok keresni. Fejedelmien élek majd és még dolgoznom sem kell! Majd elmagyarázom, hogy mit kell tenned, és engedelmeskedni fogsz, ha nem akarod, hogy agyonüsselek. Amikor beérünk egy faluba, kiáltani fogok:

Énekelj, zsákocskám,
vagy botot kapsz kiskomám!

- És akkor – folytatta az ember – te szépen énekelni kezdesz, az emberek meg bámulni fognak, és pénzt dobnak a kalapomba. Majd meglátod, milyen remek lesz!
- De… - próbált tiltakozni a kislány.
- Nincs semmi de, szépségem! Ha jól viseled magad, akkor este, amikor megszállunk a fogadóban, adok neked enni. Ha viszont nem, éhen maradsz, és napról napra soványabb leszel. Megértetted?
- Igen – szepegte a lányka.
- Nemsokára egy faluba érünk. Lássuk, hogy viseled magad!
Az ember, aki épp úgy nézett ki, mint egy vásári szemfényvesztő, megállt a falu közepén, és amikor elegen köré gyűltek, rákezdett:

Énekelj zsákocskám,
vagy botot kapsz kiskomám!

És akkor a kislány, akinek közben volt ideje kigondolni, hogy mit is énekeljen, belekezdett egy szomorú dalba:
Aranygyűrű lett a vesztem,
mit a folyónál elveszettem,
most távol az otthonomtól
e feneketlen zsákban végzem.

A falu népe lelkesen megtapsolta a dalt, mert azt hitték, hogy a zsáknak varázsereje van, vagy a gazdája rendkívüli hasbeszélő.
Az ember látta, hogy mekkora sikere van az éneklő zsáknak, ezért minden nap sok-sok faluba betért, és fejedelmien megélt a mutatványból.
Egy nap azonban olyan faluba értek, amely nagyon közel volt a kislány családjának az otthonához. Itt is előadták a mutatványt, a megszokott sikerrel, de ezúttal a közönség soraiban ott állt a kislány édesapja is, aki a vásárba jött, és felismerte lánya hangját.
- Kislányom! – suttogta.
Kis híján ráugrott erre a gátlástalan gonosztevőre, hogy betörje az orrát, de félt, hogy a szégyentelen esetleg nem átallja bántani a gyermekét, vagy esetleg jut ideje elővennie a botját és visszaütni, így aztán inkább megvárta a fogadóban, hogy leszálljon az éj.
Megegyezett a fogadóssal, hogy leitatja a gonosz férfit. Amikor az már az asztal alá itta magát, fellopóztak a szobájába, és kiszabadították a kislányt, a helyére meg egy kutyát és egy macskát csempésztek.
Másnap az ember megint elő akarta adni a mutatványt, de a zsák nem énekelt. A falu népe botot ragadott, és ütni kezdték a zsákot, amiért becsapták őket. Az ember futva menekült, és amikor mérgesen kioldozta a zsák száját, hogy megbüntesse a kislányt, az elagyabugyált kutya és macska dühösen kiugrott a zsákból egyenesen az ember arcára. A macska kikaparta a szemét, a kutya meg leharapta a fülét.
És a gyűrű? Soha többé nem került elő. Biztos eladta a zsákos ember valamelyik vásárban.
És mi lett a kislánnyal? Ép és egészséges, hála az apjának. Még mindig szépséges, de már nem annyira feledékeny.
Itt a vége fuss el véle!
spanyol népmese
(Hiány, veszteség miatt beszűkült tudatállapot vs. tiszta gondolkodás)