Hallottátok-e hírét a fekete királynak? Túl volt ennek az országa még az Óperenciás-tengeren is, s akkora volt, hogy az áldott nap soha, de soha le nem nyugodott rajta. De nem lehetett semmi szívbéli gyönyörűsége nagy országában a fekete királynak, mert egyetlenegy fia volt, de ennek - akár hiszitek, akár nem - olyan érzékeny szíve volt, hogyha egy félszeg embert vagy oktalan állatot látott, mindjárt sírva fakadt. Sírás volt szegénynek éjjele-nappala, nem esett jól sem étele, sem itala. Ha meglátott egy vak koldust, a szíve csak elfacsarodott, a könnye keservesen hullott, s mindig meg-megfohászkodék:
- Istenem, Istenem, mért is van, hogy az a lelkes állat nem szemlélheti a napot, holdat s a ragyogó csillagokat?
Ha egy oktalan állatot pillantott meg, akkor is sírt-rítt, mint egy kicsi gyermek.
Aj, teremtő Istenem, elbúsulta magát a fekete király. Mit ér neki az az oktalan nagy ország, mit a nagy sereg cifra katona, ha nem lesz az ő halála után, aki azokat kommandírozza? Hiszen ha az ő fia meglát egy béna katonát, mindjárt ellágyul, kiejti a kardot kéziből, s szétzüllik az a nagy sereg.