A hold és a denevérek
Holdacska elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha kibújnak a fészkükből, akkor ő is előderül ; ha megtérnek odújukba, holdacska is a nyomukba.
Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor, kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek éledeznek, álmaikból ébredeznek.
— Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, — szól az egyik szürkeszárnyú.
— Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, — szól a másik sötétképű.
Holdacska már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők között el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.
— Álomszuszék denevérke, — mosolyog a röpkedőkre — hol maradtok, hová késtek ? Mindjárt itt hagylak benneteket.
— Ó, te nyápic holdágacska, — mordulnak a sarlócskára, — mit tud a te soványságod, éhenkórász sápadtságod?
Sarlócska elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik. Kisvártatva előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a denevérnek, fénytől félő ellenfélnek :
— Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám. Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig gömbölyödök, míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a hadd-el-hadd, sovány voltom ócsárold csak.
Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.
— Az Ujhold csak egy vesszőcske, a nap meg egy kerekecske ; arra pedig mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre kerekítsen.
— Vagy ki tudja, — mondja a Hold.
— Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, — gúnyolódik a denevér.
— Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom ? — tudakolja a Holdacska.
— Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, — szól a szürke gúnyolódva.
— Nem addig a ! — szól az Ujhold makacskodva. — Ha valóra válik a szóm, lesztek-e hű jobbágyaim?
Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.
— Azok leszünk, — kiáltozzák, esküszóval bizonygatják.
— Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, — s indul a Hold az ég felé, hóval fedett hegyek megé.
Arra sétált Esthajnalka, esthajnalnak szép csillagja, s így szól a sok denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:
— Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.
— Miért? — kérdik megütődve.
— Nem Ujholddal beszéltetek?
— Annak tettünk ígéretet.
— Holdnak lesztek a jobbágya, — ijeszt rájuk Esthajnalka.
Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.
Másnap este lesve-lesték, hogy Sarlócskát megnézhessék ; ám egy felleg nagysietve Ujholdacskát befedte.
— Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, — mondja büszkén egy denevér.
— Nem nő, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, — szól egy másik ostobácska.
Harmadnapra újfent lesik, hogy Sarlócska megjelenik ; ám felleges az ég alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről leskelődik s napról-napra gömbölyödik.
— Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre kerekítsen, — ujjongnak a denevérek, s eresz alján, tenger partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.
Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold jöttét-keltét, napról-napra növe- kedtét.
Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint tisztul kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a derengése. Éjszakának sötét fátyla szertefoszlik halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott szájjal pislogatnak s kelet felé bámul- tokban, elképednek ámultokban.
Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál egy gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik s ezüst színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst vízben ezüstösen hullámoznak.
— Nipponország napos kertje, — szól az egyik denevérke.
— Színig ezüst minden benne, — kiáltoz egy másik szürke.
— Napistenke jött az égre, annak ragyog így a fénye, annak vakít fényessége.
— Balga beszéd, — szól egy másik, mind között legokosabbik. — Reggel van a nap kelése, hajnalbeli ébredése.
S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot tudnak a hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek fel az égre, csodás égi fényességre, hangját hallják Holdacskának, minapesti Sarlócskának :
— Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi vétketekért?
Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat látják.
A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják a Sarlócskát, harmadnapos Uj- holdacskát.
— Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok az Ujholdacska, harmadnapos kis Sarlócska. Én vagyok ám a vesszőcske, én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes csodamódon kikerekült sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért ?
Szigorú lett a Hold képe, komollyá vált Denevérkék megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják szárnyaikat, levetik a saruikat, meghajolnak, leborulnak, Holdistennek meghódolnak.
Japán népmese Kúnos: Nipponország naposkertje
Színező: Nap - Hold