kezdolap


Üdvözöllek a Mesekulcs program honlapján!


Egy utazásra hívlak, ha van kedved velem tartani.

Utazásra önmagad körül - azokban a percekben, fél órákban, órákban, amiket csak magadra szánsz, csak a magad örömére.

Színezz, alkoss, írj és olvass!
Merülj el magadban és hozz létre olyat, ami Téged épít. Vagy egyszerűen csak érezd jól magad. Csak Rólad szól ez az idő, minden megfelelés nélkül.

Megtisztelsz, ha egy időre elfogadsz útitársadnak!

Kellemes időtöltést!

Benedek Elek - A szerencse és az áldás


szerencsepatko150831

 

 A Szerencse és az Áldás folyton vetekedtek egymással, hogy melyik tud több jót     cselekedni az embereknek. Egyszer, amint vetélkednének egy városnak a végén, arrafelé jön egy szegény ember. Ez a szegény ember abból éldegélt egyik napról a másikra, hogy nyírág seprűt kötö­getett, bevitte a városba, s ott eladta, ahogy tudta. Mondja az Áldás:

- Nézd, Szerencse, ihol jön egy szegény ember, majd megmutatom, hogy nem köt többet seprűt.

Ahogy odaért a szegény ember, az Áldás kivett a zsebéből száz forintot, s azt mondta neki:

- No, te szegény ember, adok neked száz forintot, kezdj vele valamit.

A szegény ember megköszönte nagy hálálkodással a pénzt, aztán bement a városba, nagy hirtelen eladta a seprűt, s sietett haza.

Nem volt otthon a felesége, s a pénzt, mert nem volt semmiféle zárós ládája, eldugta a korpáspadban, s kiment az erdőbe fáért, hogy legyen, aminél ebédet főzzön az asszony.


Ahogy elment, jön haza a felesége. Kimerít a korpáspadból egy fazék korpát, viszi a szőcshöz, eladja, s vett az árán egy csupor puliszkalisztet. De a szegény ember le sem ült az asztalhoz, szaladt a pincébe, hogy kivegye pénzét a korpáspadból. Keresi, keresi, fölhabarja a korpát, de a pénzt nem találja. Szólítja az asszonyt:

- Hé, asszony! Száz forint volt a korpáspadban, hová tetted?

Nagyot kacag a szegény asszony.

- Megbolondult kigyelmed? Az egész nemzetségének sem volt száz forintja!

- De ilyen-olyan teremtette - káromkodik a szegény ember -, vagy volt, vagy nem volt a nemzetségemnek, de nekem volt!

Elmondta a feleségének, hogy egy derék úri ember száz forintot adott neki a város végén, s ő azt a korpáspadba dugta el.

- No, ha bizony oda dugta el - mondta az asszony -, akkor az a száz forint a szőcsnél van. Éppen most adtam el neki egy fazék korpát.

Szaladtak a szőcshöz, s ráestek, hogy adja vissza nekik a száz forintot.

- Megbolondultatok? - mondá a szőcs. - Amióta a világon vagytok, sem láttatok száz forintot. Eltakarodjatok, mert különben pórul jártok!

Hiába volt szép szó, csúf szó, a szőcs nem adta vissza a száz forintot.

Búsult a szegény ember, évelődött. Lám, lám, egyszer volt száz forintja, s azt is de hamar elvesztette. Kiment az erdőre, kötött egy csomó seprűt, s másnap reggel bement a városba. Az Áldás és Szerencse most is ott állottak a város végén, s a Szerencse már messziről meg­pillantotta a szegény embert.

- No, lám! - ingerkedett az Áldással -, ihol jön megint a szegény ember, Áldás barátom. Látod, látod, semmit sem ért a száz forintod.

Mérges volt az Áldás, rárivallt a szegény emberre:

- Hát nem megmondtam, hogy többet ne lássalak seprűvel?

- Ó, uram - mondá a szegény ember -, ne haragudjék, de nem volt szerencsém a száz forinttal.

- Hallod - kötekedett a Szerencse -, nem volt szerencséje.

- Jól van - mondá az Áldás -, adok még száz forintot, de aztán csakugyan ne lássalak többé seprűvel.

Megköszönte a szegény ember a száz forintot. Be sem vitte a seprűt a városba, ledobta az út szélére, s futva futott hazafelé. A felesége megint nem volt otthon, s a pénzt most egy hammas­fazékba dugta el, aztán kiment az erdőbe fáért, mert bizony egy szál fa nem sok, annyi sem volt a háznál. Amíg az erdőre odajárt, hazajön az asszony, s tűnődött, évelődött magában: „Istenem, Istenem, de sokáig marad oda az uram, pedig egy puliszkára való liszt sincs a háznál! Gondolkozott, vajon mit lehetne még eladni, hogy az árán puliszkalisztet vegyen. Eszibe jut, hogy van még egy fazék hamuja. Fogja a fazekat, szalad vele a tímárhoz, s eladja. Mire a szegény ember hazajött az erdőről, a puliszka már ott párállott az asztalon.

De a szegény ember most sem ült le az asztalhoz, ment, hogy kivegye a százforintot a hammasfazékból.

No hiszen, mehetett, híre-pora sem volt a fazéknak.

- Hé, feleség - kiáltott a szegény ember -, hol a hamu?!

- Az bizony az asztal közepén - felelt az asszony nagy mérgesen -, ha az nem lett volna, ma nem ennénk puliszkát.

- Hát a száz forintot hová tetted?

- Hallja kigyelmed - mondá az asszony -, engem többet ne bolondítson!

- De ilyen-olyan teremtette, ez nem bolondság. Száz forintot dugtam a hamu közé, egy krajcár sem volt híja.

- No bizony, ha odadugta, szaladjunk a tímárhoz, mert annak adtam el a hamut.

Szaladnak a tímárhoz, kérik vissza a száz forintot. De hiszen a tímárnak sem kellett egyéb, kapott egy botot, s kiverte a házból a boldogtalanokat.

Hej, Istenem! Csakhogy föl nem vetette a nagy erős búbánat a szegény embert. Most már ismét seprűt kell hogy kössön, ha éhen veszni nem akar. Kiment az erdőre nagy búsan, kötötte a seprűt keserves könnyhullatások közt, s mondogatta magában: inkább ne is született volna a világra, semhogy ilyen szerencsétlen legyen egész életére.

Másnap vitte megint a seprűt a városba. Az Áldás és a Szerencse most is ott állottak a város végén.

- Ehe, nézd csak, Áldás barátom - ingerkedett a Szerencse -, ahol jön megint a szegény ember, seprűt hoz a hátán.

No, az Áldásnak sem kellett több ennél. Nagy mérgesen rákiáltott a szegény emberre:

- Te hitvány, gyalázatos, mit mondottam neked? Hova tetted a száz forintot?

- Ó, lelkem, áldott jó uram, ne haragudjék rám - könyörgött a szegény ember -, de nem tehetek róla, ha nincs szerencsém!

- No, te szegény ember - mondá most a Szerencse -, ne búsulj, lesz ezután szerencséd. Nesze, adok neked egy krajcárt, menj haza, egyéb gondod ne legyen.

A szegény ember megköszönte a krajcárt, aztán bement a városba, ott eladta a seprűt, vett egy kicsi puliszkalisztet, s hogy a feleségit kiengesztelje, a krajcáron, mit a Szerencsétől kapott, vett három diót.

Azzal elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt az úton, látja, hogy három gyermek veszekedik valami ragyogó fényes kő felett. Kérdi a gyermekektől:

- Hát ti miért veszekedtek?

- Nézze, bátyámuram - mondja az egyik gyerek -, én láttam meg először ezt a fényes követ, s nem akarják ideadni nekem.

- Nem igaz - mondta a másik s a harmadik gyerek is -, mert én láttam meg először.

Azt mondja a szegény ember:

- Ugyan ne veszekedjetek ezen a haszontalanságon, nesztek, adok nektek egy-egy diót, adjátok nekem azt a követ.

A gyermekek megörültek a diónak, s odaadták azt a fényes követ a szegény embernek.

Hazamegy a szegény ember. Leteszi a követ az asztalra, s hát amint beesteledik, olyan ragyo­gó világosság lesz a házban, hogy a szegény ember s a felesége majd megvakultak a szertelen ragyogástól.

Amint éppen azon tűnődnének, hogy mi lehet ez a ragyogó fényes kő, bejön egy uraság, s kérdi tőlük:

- Mitől van itt ilyen nagy világosság?

Mondja a szegény ember:

- A’ bizony, ettől a kőtől, instálom.

- Tudja mit, atyafi - mondja az uraság -, megveszem kendtől ezt a követ.

- Hát mit ad érte?

- Adok érte egy véka ezüstpénzt.

Gondolta magában a szegény ember, ha mindjárt az első szóra egy véka ezüstpénzt ígér, bizonyosan többet ér ez a kő.

- Ó, annyiért nem adom - mondta a szegény ember -, drága portéka ez.

- Jól van, adok érte két véka ezüstöt.

- Nem lehet - mondta a szegény ember.

- Hát adok érte három véka ezüstöt.

Úgy tett a szegény ember, mintha nagyon gondolkoznék, vajon adja-e, ne-e.

Kérdezte a feleségét:

- No, feleség, mit szólsz? Adjam-e három véka ezüstért?

- Én nem bánom - mondta az asszony -, ha kigyelmed jónak látja, adja oda.

Az uraság egy gazdag örmény kereskedő volt. Éppen a vásárról jött temérdek pénzzel. Mindjárt leméretett a szekérről három véka ezüstöt, s elvitte a fényes követ, amely drága gyémánt volt.

Na, most már volt pénze a szegény embernek, turkálhatott benne. Vett egy birtokot, ökröt, lovat, birkát. Első gazda lett a faluban. Bezzeg ezentúl nem seprűt vitt a városba, hanem búzát. Még egy esztendő sem telt bele, hat szekér búzát vitt a városba. Minden szekér elé hat ökör volt fogva. Ő maga pedig egy szép paripán lovagolt a szekerek után.

Az Áldás s a Szerencse most is ott állottak a város végén. Kérdi a Szerencse az Áldást:

- Látod-e azt az úri embert, Áldás barátom?

- Látom, hogyne látnám.

- Hát ismered-e?

- Nem én, honnét ismerném, mikor sohasem láttam.

- No lám, pedig ez a te szegény seprűs embered - mondta a Szerencse. - Lám, hogy felgazda­godott az én krajcáromból.

Az Áldás megszégyellte magát, s azt mondta:

- Igazad van, Szerencse barátom, az áldás szerencse nélkül csakugyan nem sokat ér.

(Társadalmi különbségek, szegénység és privilégium)

 

mesehid gonc1nap