Égi tündér ruhácskája
Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában.
Nippon napján sütkérezett,halászgatott, evezgetett.
Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap.
Tenger mellett egy fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.
Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete, illő rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme puha, tündérkezek szőtte ruha.
Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti, habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.
— Nincs különben, — szól a legény, — tündérnyomra bukkantam én. — Égi tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.
Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába, másnap lesz majd a vásárja.
Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s ím, egyszerre egy villanás, ajtaján koppkopogtatás.
— Ki az ? — hökken fel az ember.
— ó, bocsáss meg, — eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, — nyisd ki ajtód egy-két szóra.
Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény csodálattal s kérdezi nagy ámulattal :
— Ki vagy ? Honnan ? Merről jöttél ?
— Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.
— Miért épp az én kunyhómba ? — kérdi halász szívszorongva.
— Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.
Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy visszaadja, jó vásárját odahagyja.
— Milyen az a tündérruha ? Azt se tudom, hogy mi fajta.
— Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.
— Nincs én nálam semmi ruhád, — mond a halász egy mogorvát.
— Add vissza a ruhácskámat, — könyörög a tündérlányka.
— Mondtam már, hogy nincsen nálam, — szól a halász bosszankodva, a lány karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.
Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik egymagában, nagy búvában, bánatában.
— Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül ? Tündérruhám ha nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok, tündérkertbe sose jutok.
Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület száll szívébe.
— Bocsáss meg, ó, tündérecske, — szól a halász restelkedve, — tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat, szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba ne hagyj.
Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.
— Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, — szól a halász nagy boldogan.
Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava, áldást osztó akaratja.
— Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.
Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik, ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.
Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők múltán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve gyarapodik.
Japán népmese Forrás: Kúnos Ignác: Nipponország naposkertje.