A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. és az Emberi
Erőforrások Minisztériuma támogatásával Mesehid építésébe kezdtünk 2018. október
elején Gönc és Budapest között.
A mese kapocs lett a főváros és az ország egyik legelmaradottabb térsége között, sérült gyermeket nevelő szülők és segítő szakemberek között. Budapest felől hihetetlennek tűnő, meseszerű történeteket hallottunk a mélyszegénységben élők és az őket segítők hétköznapjairól, körülményeiről. Közös pillanatokat megélve gazdagodtunk olyan tapasztalásokkal, amire másképp nem lett volna lehetőségünk.
A program nem ért véget hazautazásunkkal: tavasszal ismét találkozunk és bízunk benne, hogy egyre több szálon tudunk kapcsolódni egymáshoz.
Programunk alakulását nyomon követheti oldalunkon és a ctiduchat.hu oldalon.
Köszönjük a támogatást!
Volt egyszer, hol nem volt, egy szépséges, ám kissé feledékeny leány, akinek a szülei egy aranygyűrűt ajándékoztak a születésnapjára.
Egy nap a kislány elindult vízért a folyóra. Mielőtt megmerítette volna a korsót, levette a gyűrűjét, hogy el ne vigye az ár, mert egy kicsit bő volt az ujjára. Egy kőre tette, de ottfelejtette, és egész addig nem is vette észre, míg haza nem ért.
- Jaj, a gyűrűm! – kiáltott fel.
A Szerencse és az Áldás folyton vetekedtek egymással, hogy melyik tud több jót cselekedni az embereknek. Egyszer, amint vetélkednének egy városnak a végén, arrafelé jön egy szegény ember. Ez a szegény ember abból éldegélt egyik napról a másikra, hogy nyírág seprűt kötögetett, bevitte a városba, s ott eladta, ahogy tudta. Mondja az Áldás:
- Nézd, Szerencse, ihol jön egy szegény ember, majd megmutatom, hogy nem köt többet seprűt.
Ahogy odaért a szegény ember, az Áldás kivett a zsebéből száz forintot, s azt mondta neki:
- No, te szegény ember, adok neked száz forintot, kezdj vele valamit.
A szegény ember megköszönte nagy hálálkodással a pénzt, aztán bement a városba, nagy hirtelen eladta a seprűt, s sietett haza.
Nem volt otthon a felesége, s a pénzt, mert nem volt semmiféle zárós ládája, eldugta a korpáspadban, s kiment az erdőbe fáért, hogy legyen, aminél ebédet főzzön az asszony.
Egy távoli országban egy tó és egy patak élt egymás mellett. A tó egészen a hegy lábánál terült el, a patak pedig valamivel magasabban, a hegy egyik csúcsától eredt.
A tó nagyon büszke volt magára. Állandóan ezt mondogatta: "Kis patak, nézd milyen szép, nagy és tiszta vagyok!" - mondta.
"Igen," - helyeselt a patak - "te valóban szépséges vagy. Neked biztosan sok barátod van. Elvégre te olyan nagy vagy, vizedet mindenkinek odaadhatod, aki szomjazik rá. Ellenben én oly' kicsi vagyok, hogy senki sem vesz észre engem."
"Ha-ha-ha!" - nevetett fel a tó. "Miért adnék én a vizemből bárkinek is? Azért, hogy kisebb legyek?"